A Janikovszky Éva születésnapján rendezett novellapályázatra érkezett munkák közül, nagyon tanulságosakat is találtunk. Hogyan látják a gyerekek a világot. Erre érdemes odafigyelni!

Anyám szerint a postásra… Viccesen mindig ezt válaszolja, ha valaki felteszi az ominózus kérdést.  Arról persze fogalma sincs, hogy egész gyerekkoromban mindig furán éreztem magam, ha ajánlott levelet kaptunk, és a zöldruhás, szakállas pasas besétált az udvarunkra. Mindig a hasonlóságokat figyeltem, mert azt hittem, tényleg rá emlékeztetek.
Aztán persze rájöttem, hogy ez afféle vicc, de addigra minden postásra más szemmel néztem…
  Apám azt mondja: „Tiszta anyád vagy!”, de persze csak akkor, ha valamire nem azt a választ kapja, amit szeretne. Egészen ki tudom akasztani, ha az anyuféle érvrendszert alkalmazom rajta.
  A kék szemem eleve felvet pár kérdést, lévén, hogy két barna szemű szülő gyermeke vagyok.
Anya elmondása alapján, a gyerekorvos apám háta mögött szomorúan ingatta a fejét, mikor azt kérdezte tőle, meddig barnulhat be a szemem. Persze, amúgy le se tagadhatnának, mert mindkettejükre egyformán hasonlítok.
   Az évek alatt milliószor mondtam már, hogy mindenkitől csak a rosszat örököltem, de mára rájöttem: ez egyáltalán nem így van. Persze, lehetne fokozni a gének válogatását, de alapjában véve elégedett vagyok.  
  Sosem értettem, a felnőttek tulajdonképpen miért teszik fel ezt a kérdést állandóan, hisz nem kell magyarázatot találni arra, kitől, mit örökölt az ember, mert mindenki egyedi és utánozhatatlan, akkor is, ha a körülötte élőktől átvesz bizonyos szokásokat, vagy örököl pár olyan gént, ami miatt hasonlít valakire.
  Természetesen ez a költői kérdés (mert általában nem várnak rá választ), akkor hangzik el, ha a felnőtt elégedetlen a gyerekkel, és magyarázatot akar találni a viselkedésére. Ebben az a legszebb, hogy legtöbbször pont a szülők teszik fel, és pontosan azért, nehogy az ő felelősségük legyen a neveletlen, szófogadatlan kölök, aki fittyet hány a milliószor elhangzott intelmekre.
  És itt jön az, ami az egészben a legfelháborítóbb!
Mindig másra hasonlítok… Sosem arra, aki épp lekap a tíz körmömről, vagy aki tehetetlen, mert nem talál lyukat az érveim hálóján. Ilyenkor olyan szívesen rávágnám, hogy „rád”, de persze hallgatok, és újra megfogadom, hogy én ezt a kérdést soha, semmilyen körülmények között nem teszem fel a gyerekemnek, mert, egyrészt: semmi értelme nincs, másrészt: a válasz is felesleges.
  Azt miért nem kérdezik meg, hogy én kire szeretnék hasonlítani? Pedig abból sokkal fontosabb dolgokra jöhetnének rá… Azt csak ritkán kérdezik meg a felnőttek, hogy én, gyerekszemmel, mit látok bennük, amit szeretnék elsajátítani, vagy „örökölni”? Pedig nagyon szívesen elmondanám nekik, hogy miért nézek fel rájuk, és azt is, mi az, amit mindenképpen szeretnék elkerülni. Ahogy azt is elárulnám, hogy adott esetben, szerintem ugyanúgy viselkednek, mint én, ha nem gyerekesebben…
De persze, az én véleményem még nem sokat nyom a latba, maximum annyit, hogyha válaszolok a „Kire ütött ez a gyerek?” kérdésre, akkor még jobban leszidjanak, hogy ne szemtelenkedjek…
De legalább megtanultam, mi az a költői kérdés. Mert mindenből lehet profitálni…