Kérdezz, felelek!

igyneveldasarkanyod_blog_hu_2f_21.png

Anyuka a barátnőjével beszélget a kifőzde előtt. Örülnek egymásnak, mert a kicsik mellett alig akad alkalom, hogy értelmes társalgást folytassanak felnőttekkel.  Azért járnak le ebédért, mert így nem kell főzni – több idő marad a gyerekre -, és legalább van napi program, ami megakadályozza, hogy becsavarodjanak. (Igen, tudom, az anyaság csodálatos, és vannak, akik minden percét kincsként őrzik az emlékezetükben, de vagyunk egy páran, akik megszenvedtük a gyerekkel való otthoni létet és a bezártságot.)

 A kislány – olyan kétéves forma -, eleinte türelmesen álldogál, egy kavicsot rugdos, és várja, hogy az anyukája befejezze a beszélgetést. A másik kismama reflexből tologatja a babakocsit, nehogy felébredjen a pici.
A piros kisszoknyában és pöttyös cipőcskében, két fonott copffal tébláboló gyerek nagyjából öt percig bírja, majd meghúzgálja az anyukája pulcsiját:
- Anyuuu! Miért jönnek fel a hangyák a lukon?
Anyuka oda sem néz, nem is válaszol, zavartalanul folytatja a beszélgetést. Nem kell sok hozzá, hogy a gyerek hangosabban és erőszakosabban akarja magára vonni a figyelmét: - Anyuuuu! Miért jönnek fel a hangyák a lukon?!
Anyuka nem néz oda, a mondatot sem szakítja félbe, csak megfogja a gyereket és közelebb húzza magához, ezzel jelezve, hogy hallja, csak nem érdekli, amit mond. A gyerek felnéz, figyel pár pillanatig, majd ki akarja húzni a kezét a szorító tenyérből. Mikor nem sikerül, már görbül a szája, és pár pillanattal később szirénázni kezd. Az egyik lábát nekifeszíti anyuka vádlijának, és tiszta erőből rángatja a kezét. Anyuka, sztoikus nyugalommal hagyja, hogy lenyúzza a bőrt a lábikrájáról, és folytatja a beszélgetést, mert ez jár neki! Lenéz a gyerekre, de nem szól hozzá, mintha ott sem lenne, viszont a csuklójánál fogva enyhén megrázza a kislányt. Az persze, még nagyobb hangerőre kapcsol, amitől a babakocsiban eddig békésen szunnyadó apróság is öntudatára ébred, és csatlakozik hozzá. A kismama – aki kezdő még ezen a téren-, azonnal behajol a babához és csitítani kezdi. Anyuka, aki már szakértő a témában, máris jó tanáccsal látja el:
- Nem szabad ugrani minden kis nyafogásra! Nagyon el fogod kényeztetni!
A babás mama felpillant rá, a szemében bizonytalanság és némi düh, mert még nem érti, hogy lehetne figyelmen kívül hagyni a gyerek jelzéseit. – Hidd el, így sincs egy nyugodt percem sem, pedig én megálltam, és nem ugrottam minden nyikkanásra! – mondja a másik, és végre lehajol a sajátjához, de inkább ne tenné… - Gréti! Ha nem fejezed be azonnal, itt hagylak a francba! – sziszegi a kislánynak, aki megszeppen, és egy percre abbahagyja a hisztit. – De anyu! Miért jönnek fel a hangyák a lukból? – kérdezi halkan szipogva.
- Mit tudom én! Hagyjál már a hülyeséggel! – válaszolja anyuka, és közben előhalássza a mobilját, hogy válaszoljon egy üzenetre, ami, gondolom, milliószor fontosabb, minthogy a hangyák miért jönnek fel a földből.
- Na jó, mi megyünk, mert Álmos már éhes lehet – szabadkozik a babakocsis anyuka, és szemében némi bűntudattal (sejtésem szerint Álmos nem éhes és nem is álmos, csak nem meri kivenni a babakocsiból, nehogy a nevelési szakember barátnője ismét fogást találjon rajta).
- Jól van, mi is megyünk, mert Gréti nem bír magával – bólint a másik.
Grétinek felcsillan a szeme, hogy végre befejezik a számára teljesen érdektelen beszélgetést, és talán az anyja rá is figyel majd. Mikor a másik anyuka eltolja Álmost és a babakocsit, a kislány újra bepróbálkozik:
- Anyuci! Miért jönnek fel a hangyák a lukon? – Húsos kis ujjával oda is mutat, és lehúzza az anyját, hogy ő is jobban szemügyre vegye az érdekes kis bogarakat.
- Mi vagyok én? Ornitológus? – kérdez vissza anyuka, én pedig lefordulok a székről.
Nem, az biztosan nem, de szerintem anyaságból is megbuktál… - gondolom magamban.
  A kislány, bár nem kapott választ a kérdésére, ezúttal tehetetlen, hisz anya nem ornitológus (bármit is jelentsen az), és beletörődik a megmásíthatatlanba. Remélem, hogy gyermeki elméje elraktározza a kérdést, és felteszi majd valakinek, akinek van ideje válaszolni rá, és ha nem is ornitológus, egy cuki kis mesét azért kitalál arról, hogy a piciny hangyák hogyan szervezik meg a hatalmas morzsa elszállítását.
Ilyenkor ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megrázzam az anyukát és elmondjam neki, hogy az ő gyereke azért nem képes csendben kivárni, amíg ő beszélget, mert egyrészt nem kéri meg rá, másrészt figyelmen kívül hagyja a kérdését, sőt, magát a gyereket is levegőnek nézi. Nem tudom, ő hogyan viszonyulna ahhoz, ha szólna valakihez, aki magasról szarná a fejére, és arra sem méltatná, hogy ránézzen…

Javaslatok:
Ha szeretnél beszélgetni valakivel, előre szólj a gyereknek, hogy „Pár mondatot szeretnék váltani XY-nal nyugodtan, addig kérlek, maradj csendben!”. Ha nem bírja ki (az átlag kisgyerek három percig sem marad nyugton), akkor figyelmeztesd, hogy miben maradtatok, és mondd el, hogy amikor játszotok, akkor te sem hagyod faképnél, hogy mással foglalkozz. Ha pedig kérdez tőled valamit, vagy szól hozzád, SOHA NE HAGYD FIGYELMEN KÍVÜL!! Válaszolj röviden, tömören, és mondd meg, hogy a kérdésére válaszolsz, ha befejezted a beszélgetést. Te sem viseled jól, ha a férjed a tévét bámulja, amikor beszélsz hozzá.

 

facebook_icon02.pngÍgy neveld a sárkányod - Facebookon is. Köszönjük kedvelésed!

www.facebook.com/igyneveldasarkanyodblog/