Mikor kislány voltam, anyukám a széltől is óvott, és úgy gondolta, ha nem csinálok semmi veszélyeset, akkor biztosan nem eshet bajom. Mentségére szóljon, hogy nagyon késői gyerek voltam – vagy tíz évet vártak rám –, úgyhogy afféle ajándékként kezelt, azon kívül, hogy szeretett. Ahogy cseperedtem, állandóan azt hallottam, ahogy ijedten felszisszen a hátam mögött, ha ugróiskolázás közben megbillenek, vagy ha a hintán magasabbra hajtom magam, mint szerinte ildomos, és egy idő után kezdtem elhinni, hogy én tényleg egy rakás szerencsétlenség vagyok.

Egyszer otthon, a franciaágy széléről estem le, két helyen eltörve a csuklómat, majd ugyanezt a produkciót megismételtem az oviban is, csak ott az udvari –amúgy teljesen életveszélyes – vasforgóról estem a fagyos földre, ripityára törve a könyökömet.
  A „NE FUSS, MERT ELESEL!” – felkiáltás lassan értelmet nyert számomra. Tényleg elhittem, hogy nekem semmit nem szabad csinálnom, mert annak baj lesz a vége. Csak a nagyapám lánglelkének köszönhető, hogy sutyiban megtanított biciklizni, és bár egész életemben csak olyan bringára ültem fel, amiről leértek a lábaim, ráadásul teljes talppal, és ha két oszlop között kell áttekernem, akkor úgy beremeg a kezem, hogy végül mindkettőnek nekimegyek, de azért legalább azt elmondhatom, hogy tudok biciklizni.
  Hamar túlsúlyos lettem, talán már úgy kezdtem a felső tagozatot, és egész életemben viseltem a keresztet, amit senkinek sem kívánnék. Úgy kaptam meg tornából a kettest, ha két percig ültem a csomón, mert esélytelen volt, hogy felmásszak a kötélre. Kislabdadobásban másfél méter volt a rekordom – mert sosem tudtam időben elengedni a labdát –, távolugrásban pedig -47 centi volt a nyolcadikos eredményem, mert kétszer beléptem, harmadszor pedig elestem a vonal előtt.
  Mikor a lányom járni kezdett, épphogy elmúlt tíz hónapos. Nem sokkal később kezdtem hinni a horoszkópban, mert róla kiderült, hogy álló helyzetből is tud fejre esni, és ezt csak azzal tudtam magyarázni, hogy a kos jegyében született. A leghihetetlenebb balesetek érték.   
  Hároméves korára már ott díszelgett a soha el nem múló sebhely a homlokán, és mire iskolás lett, két gipszet fogyasztottunk el. De tud biciklizni, görkorizni, korcsolyázni és remekül lovagol. A futás kikapcsolódás számára, és fantasztikusan úszik. Sosem volt neki gond a mozgás, a sport.  Ez számtalan, az ügyeleten eltöltött éjszakába és millió megerősítésbe került, mert ahányszor elbizonytalanodott, én sosem mulasztottam el, hogy újra és újra elmondjam neki:
  Ha elesel, az nem azért van, mert ügyetlen vagy, hanem azért, mert még nem gyakoroltál eleget.  A balesetek pedig azért történnek, mert figyelmetlenek vagyunk, vagy a körülmények szerencsétlen összejátszásának eredményei.

Javaslatok:
Soha ne hajtogasd a gyereknek, hogy mire nem képes. Mindig azt mondogasd, hogy bármit kipróbálhat és megtehet, természetesen megfelelő védőfelszerelésben és óvintézkedések mellett. Nem tudhatod, nem ő mássza–e meg a világ egyik nagy csúcsát, vagy merül majd a legmélyebb tengerekbe. De az biztos, hogy rajtad is múlik a dolog!