Mikor kislány voltam, anyukám a széltől is óvott, és úgy gondolta, ha nem csinálok semmi veszélyeset, akkor biztosan nem eshet bajom. Mentségére szóljon, hogy nagyon késői gyerek voltam – vagy tíz évet vártak rám –, úgyhogy afféle ajándékként kezelt, azon kívül, hogy szeretett. Ahogy cseperedtem, állandóan azt hallottam, ahogy ijedten felszisszen a hátam mögött, ha ugróiskolázás közben megbillenek, vagy ha a hintán magasabbra hajtom magam, mint szerinte ildomos, és egy idő után kezdtem elhinni, hogy én tényleg egy rakás szerencsétlenség vagyok.