A lányom tizenöt éves. Nagyon sok mindenben eltér az átlagtól, de ezzel már megtanultunk együtt élni. Próbáljuk megtalálni azokat a dolgokat, amitől jól érzi magát, akkor is, ha ez azzal jár, hogy el kell titkolnunk mások elől, mert nagyon ciki. Szeret olvasni, imádja a zenét és az értelmes beszélgetéseket. Csak sajnos, az ő korosztályában ez kevés ahhoz, hogy egy baráti társaságban jól érezze magát. Az ő osztálytársai, iskolán kívüli barátai azt hívják bulinak, ha mindenki picsarészegre issza magát, és egymást hánytatják hajnalban egy közterületen, mert már a házibuli sem divat.

Az, hogy a tizenöt évesek előre megbeszélik, ki, milyen piát hozzon, és szinte mindegyik dohányzik, annyira átlagos, mint a mobiltelefon, és az is, hogy hajnalig kimaradhatnak, anélkül, hogy a szülőknek fogalma lenne arról, hol van a gyerek.  Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek a vaskalapos (aki amúgy abszolút liberális szülőnek vallja magát), mert ragaszkodom hozzá, hogy megírja, ha odaér valahova, és éjjel inkább érte megyek a világ végére is, csak ne kóvályogjon a városban a többi lánnyal.
  A beszámolóit igyekszem szemrebbenés nélkül hallgatni, mert nem akarom, hogy észrevegye rajtam a rettegést, azt, mennyire elborzaszt és lesokkol az egész őrület, ami körülveszi. Persze, bárki mondhatja, hogy mi is ezt csináltuk, de annak bátran a szemébe mondom, hogy lófaszt! Mi házibuliztunk az osztálytársakkal, a szüleink is ismerték egymást, és nem ittuk magunkat halálra, valamint nem volt sikkes, ha egy kamaszlány nyilvánosan teszi ki a taccsot. Az „együtt hánytunk érzés” nem kovácsolt közösséget, és nem kellett a detoxikálóban ébredni ahhoz, hogy menő legyen valaki.
  Azt látom, hogy manapság van egy életük a kamaszoknak, amiről a szüleiknek halványlila segédfogalmuk sincs, és meg vannak győződve róla, hogy a gyerekeik kulturáltan szórakoznak valahol, míg a fiatalok magukból kivetkőzve licitálnak egymásra, és hatalmas veszélynek teszik ki magukat. Szinte BÁRHOL vásárolhatnak szeszesitalt, senki meg nem kérdezi őket, hogy hány évesek; sosem okoz problémát, hogy legyen náluk cigi (akkora baromság a Nemzeti Dohánybolt, mint a kötelező mise), és egész éjjel strabancolhatnak a városban, hullarészegen. 
  De ez azzal jár, hogy a közösségi médiában nem a saját nevükön szerepelnek. Jó esély van arra, hogy olyan profiljuk van, amiről a szülők szintén nem tudnak. A munkám miatt rengeteg kamasz ismerősöm van a facebookon, legtöbbjük cicamica2654  vagy ashtonfanoldal néven, és vagy a szüleiket fikázzák, vagy olyasmit osztanak meg, amitől az édesanyjuk azonnal kiugrana az ablakon.  Ezer ismerősük van, mind egy olyan közösség tagjaként, akik értik ezt a különös, közös nyelvet, és bennfentes poénok, angol szlengszavak röpködnek, meg persze a titkos bulikról készült képek, amiken el tudnám sírni magam.
  „A krássom ma leszólított a buliban, és bár be voltam baszva, azért arra még emlékszem, hogy kurva jól csókol” és ez csak egy a millióból. A kislány most múlt tizenhárom, és nem ez volt az első ilyen élménye, ahogy a krássa (crush-ból magyarítva, ami annyit tesz, hogy a fiú, akibe belezúgott) sem az első, mert havonta más gázolja el szerelmileg.
  A fiúk pedig azt hazudják, hogy buliban voltak, jól be is rúgtak (ahogy kell), és azt sem tudják, hogy keveredtek haza, miközben otthon ülnek pizsiben, és egész éjjel online játékokat játszanak vagy pornót néznek. Ez még mindig veszélytelenebb, mint amit a korosztályukban a lányok csinálnak, legalább 3–4 évvel idősebb fiúk társaságában, arra berendezkedve, hogy hajnalban zuhanjanak ágyba egyik idősebb barátnőjük vendégmatracán, vagy felosonva a szobájukba.
  Szóval, lényeg a lényeg, a gyerekek eljátszanak egy áléletet, ahol olyanok lehetnek, mint álmaikban – ami önmagában is borzasztó, mert mennyire reménytelen egy generáció, ahol csak a pia, a cigi és a szexuális szabadosság a menő –, miközben a szüleik a másik életüket látják, ami még elfogadható számukra. Sokszor értetlenül állnak azelőtt, hogy a gyerek rosszul teljesít az iskolában, milyen érdektelen az iskolán kívül, és mennyire elszigetelődik a családtól. Pedig minderre egyszerű a magyarázat, csak nem akarják észrevenni…
  Eközben a kamaszok is kínlódnak, mert érzik, hogy nem vezet ez sehova, de manapság nincs más lehetőség. A ribancok tudnak bepasizni, akik gátlástalanul képesek rámászni a fiúkra, mert azok hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a lányok kezdeményeznek, és az interneten kívül nem igazán van lehetősége egy tininek, hogy ismerkedjen, csak ezeken az elvetemült bulikon, ahol valljuk be, nem igazán találni „normális” barátokat. Persze, jöhetnek az okoskodók, hogy menjen sportolni a gyerek, ismerkedjen a könyvtárban, sakkszakkörön vagy kézműves táborban, de ezek annyira elvetélt ötletek, hogy csak mosolygok rajtuk.
  Akinek egy csepp esze van, az nem jár osztálytárssal, de még iskolatárssal sem, mert a kapcsolat végén (vagy már közben is!), nagy az esély arra, hogy kibeszélik, megromlik a viszony, és még meg is alázhatják. A mai fiatalok már sokkal kevésbé érzik át egy–egy mondat jelentőségét, mert az ingerküszöbük eltorzult a közösségi oldalak posztfosásának köszönhetően. Nálam sokkal okosabbak kongatják a vészharangot évek óta, de ezekkel a dolgokkal csak azok néznek szembe, akik őszinte, bensőséges kapcsolatban vannak a gyerekeikkel, és talán tudnak segíteni. Azok, akiknek fogalmuk sincs arról, mit csinál a kamasz a zárt ajtó mögött, most is csak legyintenek, hogy „Hülye picsa, az én gyerekem nem ilyen, mert én belevertem, mit szabad és mit nem!” Nos, az ő gyerekeik általában a legnagyobb bulihercegnők az éjszakában, majd az osztálykarácsonyon kordbársony ruhában látom őket viszont, ahogy apuka és anyuka között vigyorognak, azok pedig büszkén feszítenek szülői csúcsteljesítményük oldalán.

Javaslatok:
Ha úgy érzed, a gyerek valamit eltitkol előled, ne ronts ajtóstól a házba. Sok idő kell, amíg ismét kiépül a bizalom, és csak akkor tarthatod meg, ha nem büntetni, hanem segíteni akarsz. Persze, a kutakodás is megoldás, de hidd el, a mai gyerekek profibban kezelik a titkosítást, mint a NASA.